Just the way you are.

"I think I finally found a note to make you understand,
If you can hear it sing along and take me by the hands,
Keep me stuck inside your head like your favorite tune,
And know my hearts a stereo that only plays for you..."

♥

"Kihúztam magam, és elindultam, hogy szembenézzek a sorsommal - miközben a végzetem rendíthetetlenül jött mellettem."

Heyya. :) Nagyon-nagyon régen kommunikáltunk már... Így van ez, ha az ember szeme előtt csak lepörögnek az események, követni sem tudja őket - de ha egyszer megpróbálnánk megélni - nem pedig túlélni a hétköznapokat - az már teljesítmény lenne...
Valahogy így vagyok én is mostanában a dolgokkal, azzal az egyetlen kis aprósággal kiegészülve, hogy valamelyest megtanultam nagyon nagyra értékelni az élet apró örömeit. Egy elmaradt óra, egy váratlan, ám annál kellemesebb beszélgetés, egy ötös dolgozat... Mind-mind megmozdítottak bennem valamit, amire eddig nem nagyon figyeltem, de most, mostanában szerencsére az életem egyre nagyobb részét édesítik az ilyesféle, édes kis mozzanatok. :)
Nowadays, mindennapos dolog számomra a Mr. Szerelem kérdéskör. Magam sem tudom, mi van, miért, hogyan és egyáltalán - hogyan keveredtem én ebbe bele? Vajon odafennt tényleg azt akarják már, hogy ne legyek egy magányos nyomi ebben az életben...? Hmm... Nem tudom. :\
De olyan rossz érzés, ha az ember nem tud valamit biztosra... Őröl, idegesít, felemészt. :| Vagy csak én vagyok ilyen szerencsétlen...?  Már magam sem tudom. A sztori a szokásos: először közömbösek vagytok egymás számára, aztán szóba elegyedtek. Egyre többet lelkiztek és végül azon kapjátok magatokat, hogy egyre több szünetben álltok a korlátnál és beszélgettek - mindenről...

"Ha nincs ellene kifogásod, jobb szeretném, ha nem takarnád el az arcod. Már eddig is túl sokáig nélkülöztem... tovább már nem bírnék meglenni nélküle."

Először is: Boldog Karácsonyt, Hanukát - így utólag is, megkésve kissé... Bár egyáltalán nem volt ünnepi hangulatom. :|
De nem rontom ezzel itt a hangulatot. A suli utolsó napján (szerdán) lelki nap-féleség volt. Gyónhattunk, satöbbi; ki is használtam a lehetőséget, ámde utólag kiderült: eléggé semmi haszna nem volt...
Anyáékkal sokat vitatkoztunk. Nem, nem kamaszos hiszti és ajtó/tányércsapkodás volt, hanem amolyan "minden mozdulatodba és szavadba belekötök" jellegű. Utálom, ha igazságtalanul piszkálnak és lehet, hogy csak nekem volt üldözési mániám, de még egy karácsonyunk sem sikerült ennyire sután...
Tudom, mellékes, de mondandó híján szót ejtenék még az ajándékokról...
Nagyiéktól hatalmas, családi Activity-t kaptunk, nagynénéméktől egy cuki rózsaszín, 'univerzális' kesztyűt (a másikat a buszon hagytam, nagyon jól jöt... :)), ami mellesleg kiválóan meleg is, hozzá még egy szintén halvány rózsaszín cicás fülbevalót (még jó, hogy nagyon nem vagyok oda a pinkért... :F)
Anyáéktól pedig ruhákat és egy szekrénybe illeszthető fémpolcot, karórát és parfümöket. Azt hiszem, a többi dolgot már nem veszem a karácsonnyal egy lapra, úgyhogy találkozunk a következő bejegyzésben! :)

"A szerelem nem hoz, soha nem hozott boldogságot. Éppen ellenkezőleg: szenvedés, harcmező, álmatlan éjszakák, örök bizonytalanság, hogy helyesen cselekszünk-e. Az igazi szerelem eksztázis és gyötrelem elegye..."

Rég nem írtam, ezért is lesz nehéz érthetően és összefüggően összefoglalni, mi is most a nagy helyzet. Dióhéjban és előzményként talán visszautalnék a hasonló című bejegyzésem "következmények nélkül" végződést viselő írásomra. Abből sokminden leszűrhető. Már ami az érzelmi állapotváltozásaimat illeti. Szó mi szó: mostanában görcsösen eluralkodott rajtam a foreveralone életérzés. A körülöttem lévők mesélhetnének erről... Számos külső (!) és belső (?) jel is árulkodik labilisságomról. De. Ha ez csak rajtam múlna... Márpedig egy szerelemhez két ember kell, sajnos. Miért van az, hogy én teperek, küzdök a magam kis csendességében, apszolájte burkolt módon, amikor egyszer csak kibukik a nézőkből, hogy hopp: beléd esett...
Ez olyan vegyes érzés. Egyrészt örülök, és belül ki tudnék törni, másrészt félek. Félek, mert még tapasztalatlan vagyok, ami - szerintem - ebben a helyzetben még sokkal jobb, mint az ellentettje. Milyen szar érzés lehet már, ha mindenki tudja, milyen az, amikor szépen, szerelmesen nézel egy fiúra...? Én ezt egyvalakinek, az Igazinak tartogatom. Volt egy pillanatnyi megingás, ami kihívást jelentett számomra. Megdőlt a dolog, a challenge eltűnt, megadta magát a kőszívű farkas is - erre én nem tudom, mit tegyek. Nem vagyok normális...!

Semmilyen érzés, semmilyen kedv. A fárasztó hét után úgy gondoltam, hogy a péntek éjjel álmatlan lesz; nem lett az. A változatosság kedvéért vele álmodtam. És ami a legrosszabb: nem mondhatom el senkinek, mert totál hülyének néznének... Így csak csöndesen szenvedek... :'\

"... and the lion fell in love with the lamb... - He muttered.
- What kind of stupid lamb! - I sighed.
- What kind of sick, masochistic lion..."

Először is: szeretnék bocsánatot kérni, amiért nem futotta többre. Már két bejegyzésem fölött is az alkonyatos képek tündökölnek, és ez nem valami bíztató... De ha egyszer annyira tisztán süt róluk az érzelem...? *--*
Másodszor: egy olyan témához kanyarodnék most, ami eddig, mindeddig tabu volt, most viszont olyan szokatlan gondolataim vannak, hogy muszály róla írnom...
Még sosem érztem ilyesmit, azért iskolába menni (jó kedvvel természetesen), mert titokban izgatottan várom, hogy viszontlássak bizonyos személyt. És...
Annyira kiteregetném most az érzéseimet, de nem lehet... :'/

~ "Hozd a bilincseket; a rabod vagyok."

Tátááám. Adventi felvonás, első rész. :) Szeretnék eme remek kis hét keretein belül beszámolni unalmas mindennapjaimról, így talán kap egy kis színt, satöbbi...
Ami azt illeti, mindjárt bontom az eseményeket napok szerint, de előtte hadd mondjam el, hogy mennyire megváltoztam, pontosabban (remélem) nem annyira... de... Szóval mióta láttam a B.D.-t, elkezdtem körüljárni a Twilight témát, és nem is akkora hülyeség, mint amilyennek már cirka 3 éve hiszem. :'D Vicces, ugye?
A lényeg az, hogy kezembe vettem a könyveket, és elkezdtem olvasni... és; nem, nem tudom letenni(!) Ami igen nagy szó tőlem. :) Ha valaki azt mondja nekem, hogy: - Hé, te barom! Egy hónap múlva nem röhögöd majd ki ilyen gúnyosan azt, aki az Alkonyatról beszél, sőt, még te magad is kétszer meggondolod, mit tégy, ha valaki előtted fikázza... - fix, hogy sírva kiröhögöm. :)Na jó,a helyzet talán nem ennyire drámai, mint amilyennek a drága kis példában felhoztam, de kevés ilyen könnyvel találkoztam, amelyik ennyire érzelgősen és ekkora igazságtartalommal, megindítóan írja le az emberi érzelmeket. Helyesbítenék: nem, nem a vámpíros csodavilág ragadott magával, és nem is Robert Pattinson, vagy Taylor Lautner izmos teste... :'DD Hanem ahogy a könyvbéli női főszereplő (direkt nem írok Bellát, mert nem az a lényeg...) beleszeret egy számára nagyon fontos emberbe és őszintén vall az érzéseiről. Valahányszor egy olyan rész volt, hogy "Szeretlek", vagy "Te vagy az életem...", esetleg egy "Tessék, a rabod vagyok..." dolog, a szemem újra meg újra végigfutott a sorokon és beleborzongtam, mennyire romantikus... *yay* Egyszerűen érzem, hogy ez lesz majd egyszer a halálom - a túlfűtött érzelmeim... Na de hagyjuk most őket, épp elég baj az, hogy így idekeveredtek...
Szóval a hetem eseménydús volt, a szombati énekkar viszont kicsit gyérre sikeredett. Józsi meg is jegyezte, hogy valamivel meg kellene fűszereznünk a dolgot, így rámbízta a karácsonyi énekelgetés témájában a dalok és a kották összegyűjtését. Remek, mert így is nyolcfelé szalad a fejem, de ez aranyos feladat, és most valahogy kedvem is van, csak időm nincs. Ráadásul az utóbbi napokban nagyon ramatyul éreztem magam. Fájt a gyomrom, pontosabban a hasam alja és nem tudom, miért. Ha mély levegőt vettem, ha lehajoltam - és ez nem múlt el 4 napig. Most egy kicsit alábbhagyott, de biztos vagyok benne, hogy holnap újra rámtör... :s
De előtte, pénteken meg fogadóóra volt, és - akármennyire is hihetetlen - de a tanárok oda meg vissza voltak... Amikor Anya mesélte, el sem akartam hinni; jól vannak ezek a mancik összerakva, hogy ennyi pozitívummal elő tudtak hozakodni...? :D
De annyira meghatott, és meg is erősített egyben: úgy látszik, a (normális) társadalmi rétegnek az egyszerűbb és visszahúzódóbb stílus jön be. Aki nem beszél, csak néha-néha cselekszik... :)
Jelentkezem nemsokára, legyetek jók!! ♥

Először is: leszögezem már itt, a legeslegelején, hogy eddig semmilyen formában (könyv, DVD, film) nem néztem/láttam/olvastam a történetet. Egyszerűen hidegen hagyott, és amint érzékeltem, hogy olyan sokan megőrülnek érte, már azért sem kerestem az alkalmat, hogy megtudjam: pontosan mi is ez?
Kicsit elszúrtam. Lehet, hogy legalább csak a könyvet a kezembe kellett volna vennem. Nem tudom...
Említettem, hogy Regivel (nagy Twilight-fan osztálytársam) - elmegyünk megnézni a negyedik részt, de szigorúan csak a FŐCÍMDAL miatt, amit természetesen Bruno Mars komponált és énekelt. Nem gondoltam, hogy ilyen hatással lesz rám ez az egész. Egyszerűen brutálisan félelmetes volt, akár egy horrorfilm. Minden tiszteletem a direktoré, és persze a színészeké, too. És azért Stephenie Meyer képzelőereje és kreativitása sem utolsó dolog... Egy szó, mint száz: jól ki lett találva és bámulatos módon lett megvalósítva. Akármennyire is hülyeségnek hangzik, ha valamilyen szinten kicsit elrugaszkodsz a valóságtól és beleképzeled magad a filmbéli életbe, hátborzongatóan izgalmassá válik minden...
Persze én korábban ezt kinevettem: vámpírok nem is léteznek! És egyáltalában is, ki az a bolond, aki a velük kapcsolatos habos-babos meséket beveszi és még rajong is értük? No meg a hajléktalan kinézetű Rob Pattinson? :) Ehhez az elvemhez máig tartom magam, de el kell ismernem; akármilyen szakállat növeszt és kellemetlen módon mutatkozik: tehetséges színész. És ugyanez a helyzet Kristen-nel is. Ajánlom, hogy egyszer nézzétek meg ezt a részt, az ő álláspontja ugyanis nagyon-nagyon megindító, még egy olyan kívülállónak is, mint én.
Csak annyit még, hogy amikor a moziból kifelé sétáltunk és a hidegben a buszra vértunk, olyan furcsa érzésem volt... Szinte már féltem, mikor ugrik ki az egyik bokor mögül egy farkas... x"D De tényleg. Az ember baromira bele tudja magát élni, és ez néha kicsit ijesztő tud lenni.
És amikor a film végén felkapcsolták a lámpákat, mindenki elindult kifelé - mi pedig a lányokkal megbeszéltük, hogy majd csak a stáblista után megyünk ki, hátha lesz bakiparádé, vagy valami csattanó a végére... Volt is, a nép meg az ajtóban állva nézte végig a kis részletet, ami még a film végéről maradt... :)) Ésésésés aztán pedig, a hatalmas moziteremben, eszméletlen akusztikával, 5.1-es hangzásban - megszólal aaaaaaaaz I T   W I L L   R A I N ! Levegő után kapkodva gesztikuláltam Reginek és Grétának, ők meg csak hüledeztek, hééé ez Bruno Mars! És akkor majdnem megint az 'eltörik a mécses' következett. De kibírtam. Valahogy. Vagy csak azért, mert én mentem elöl és nem akartam, hogy megint fanpicsának nézzenek, még azt hiszik, a film miatt sírok... :)

...I promise you: I was only dancing, I was only dancii-ing!

Szerda este, 18:00. Először is, egy kicsit a tegnapi napomról: nem mentem suliba, ugyanis a hétfői önfeledt kosarazásnak köszönhetően letapadt a sarkam és másnapra bedurrant kicsit a térdem - így jövő héten is végig felmentett leszek. (Aminek valljuk be, valamilyen szinten örülök is...) Nem említettem ugyanis, hogy a tesitanárunk kissé nyomi, az eddigi tapasztalatok alapján elég rendesen pofára osztályoz és... Na mindegy. Szóval kedden lemaradtam egy kémia feleltetésről, egy biosz tizesről (tízkérdéses - tízperces dogáscucc), és egy angol tézéről. Itthon, azt az időt, amit tanulással töltöttem, a biológia  füzetem társaságában töltöttem. Mást szinte nem is néztem át annyira... Talán a kémiát, de holnap úgy is megyek keresztanyuhoz gyakorolni, ami nagyon rámfér már... A molekulák szerkezeti képlete, a kötésszögek, satöbbi... :s
Ma egyébként elég tűrhető napom volt: nem feleltem semmiből és még az utolsó tesim is elmaradt... :)) Így egy órával korábban keveredtem haza. :p
Ma angolon (ezt még el kell mondanom...) újra össze voltunk vonva a haladó 2-vel, mivel nem volt egész héten a tanárjuk. És tanárnő úgy ültetett minket, hogy egy h1, egy h2. Bence is h2-s és szólt, hogy üljek mellé. De vonakodva indultam el hátrafelé, mert közben Adél is kinézett egy helyet magunknak... Én meg csak álltam ott középen és vártam, mit mond a tanár. Végre megszólalt:
- Üljenek úgy, hogy egy ilyen, egy olyan.
Lesett a kő, szólt Bencének, hogy üljön Viki mellé. Ő nem ment, és variált még  a tanár is.
- Akkor jöjjön ide Kinguska mellé Bencikém - és a Bence jött. Végülis, semmi különös nem volt, nem beszéltünk sokat órán, de újra visszajött az az érzésem, hogy igenis, vannak emberek, akik megbíznak bennem - ahhoz képest, hogy nem vagyok "régi". De úgy érzem, remélem - jó úton haladok afelé, hogy elnyerjem a teljes bizalmukat és igyekszem úgy rendezni ismét a dolgaimat, hogy mindenben számíthassanak rám. :)

"...and just like the clouds, my eyes would do the same; if You walk away - every day IT WILL RAIN, RAIN, RAIN, RAIN..."

Átlagos kedv. Szétnéz plörkön, meglátja a videó linket, ezúton is köszöni Aninak. ♥
Felugrasztja tesóit a géptől, ez nagyon fontos dolog. Öccse kiveri a balhét, kishíján az összes teát kiborítja, amit bekészített magának. Kata rögtön szalad zsepiért, gyorsan felitatja a veszekedés ragacsos nyomait. Mindeközben Kristóf kiszaladt, így a gép szabad. Végre. Beüti jutyúbra, megnyitja a videót. Leállítja, hadd töltsön; még véletlenül se álljon meg menet közben. Kis naiv, gondolja: szép kis klip lesz, kábé olyan érzelgős szinten, mint a Grenade...
Az első csókjelentnél könnybe lábad a szeme és nagyot dobban a szíve, miért?! A huga csak mosolyog rajta: a másodiknál rácsap az asztalra, majd a következőnél már kicsit le is ribancozza a csajt. Nem gond. Amikor összevesznek, kicsit megnyugszik, amikor pedig újra összebújnak, kitör belőle a zokogás. Amikor véget ér a videó, iszonyatos módon bőg. Fanpicsa lett. (?!) De lehet, hogy nem konkrétan Miatta, hanem az egész miatt. Most minden olyan zavaros. Mindenhol. A sírásra beszalad Kristóf, kéri, hogy nézzük meg mégegyszer. MÉG MIT NEM? Soha többet!
Kata gyanútlanul az egér felé nyúl, és megpróbálja a kis nyilat újra megnyomi... Ekkor hirtelen odakap, és a maradék tea mind kiborult, beterítve a fél íróasztalt. Az angolkönyv, a monitor alja, a tolltartó, a telefon - mind a cukros létyóban tocsog. Kata újra papírzsepiért rohan, amilyen gyorsan csak lehet, próbálja felszárítani a dolgokat.
Ő is segít neki, amikor kis szúrást érez a kezében; fantasztikus. Már az áram is rázza...
Zokogva megkéri a testvéreit, hogy menjenek ki, hagyják, majd megoldja. Becsukja az ajtót és újra feltör belőle a sírás...
És most itt, mindenki előtt megígéri, hogy itt a vége ennek a témának. Mert ez már beteges. Szombaton elvileg moziba megy, Regiékkel - megnézik a Twilight-ot. Alapjáraton egyenesen rühelli, utálja, ki nem állhatja a vámpíros cuccokat, de - a főcímdal miatt elmegy és megnézi. Legalábbis eddig így volt...
De ez lesz az utolsó. Az utolsó... :'\\